Karancslapujtő egyedi, csak a községre jellemző népviselettel büszkélkedhet.

Erről már a Dr. Ladányi Miksa által szerkesztett Nógrád és Hont vármegye 1934-bes kiadásában is olvashatunk:

" A nőknél vidéki jellegzetesség volt az 'ingváll' ez átkötve keresztben nagy színes kendővel, sok szoknya, továbbá 'farkas főkötő' és 'kerek', vagy 'lapos főkötő'. Ez utóbbiak csak a menyecskéknek."

Ünnepi alkalmakkor a következő darabokból állt a lányok, asszonyok viselete Karancslapujtőn.

Tüll ingváll (vizitke)

Fehér vászonból vagy sifon anyagból készült. A vállára még egy bő tüll ujjat varrtak, amit színes, selyem szalaggal buggyosan kötöttek meg a könyök fölött masnira. Az ingváll gallér nélküli V alakú nyakrészét és az ujját csipkével vagy slingeléssel díszítették. Rövid ujjú, elől gombos volt. A deréktól lejjebb ért, hogy a szoknyába be lehessen tenni. A tüll ingvállat kikeményítve hordták.

Rojtos kendő

A színes, virág mintás rojtos kendőt háromszög alakúra hajtották, gombostűvel berakták a hosszabbik, rojt nélküli oldalán vízszintesen, hogy minél feszesebben álljon a lányokon. Az ingvállra kötötték keresztbe a vállukon.

Színes, rakott szoknya

Négy szél gyapjúszövetből készült, térd alatt ért. Színe különböző lehetett: narancsszín, violaszín, borszín, tengerzöld, keményrózsaszín, piros, barna. A fiatalok világosabb, az idősebbek sötétebb színűt hordtak. Egy embernek több szoknyája is volt, ezeket felváltva hordta.

A rakott szoknya készítése igen aprólékos munka. A négy szél anyagot összevarrják, két oldalát beszegik. Apró, kb. fél cm-es ráncokba szedik, minden ráncot gombostűvel leszúrnak. Egy nehéz vasdarabot (pl. kőtörő kalapács feje) rátesznek a gombostűkre, hogy el ne mozduljon az anyag. Ezután vizes ruhát terítenek a lerakott részre és levasalják. Egyszerre kb. 10 lerakást készítenek, 15 cm-es szakaszon, majd tovább a szoknya teljes szélességében és hosszában. A lerakás után állítják össze a szoknyát, és varrják rá a derékrészt, amire kapcsot tesznek.

Alsószoknyák

3 szél sifon anyagból készült. Térdig ért, a derékon a rávarrt madzaggal kötötték meg. Alján kb. 8 cm-es slingelés volt, amit régen otthon készítettek, később készen vásárolták. A slingelt részt külön varrták rá a szoknyára. Nyerselték (kikeményítették), hogy szépen kitartsa a rakott szoknyát. A nyerselésnél a bóraszkot forró vízben oldották fel, majd ha kihűlt, háztartási keményítőt tettek bele. A szoknyát áztatták benne egy ideig, majd miután kivették a keményítős vízből, két ruha közé tették, kézzel vagy gyakrabban fával (seprűnyél, nyújtófa) megsújkolták. Ezután került sor a vasalásra. Szárítani tilos volt. Az alsószoknya annál keményebb lett, minél vizesebben vasalták. A nyerselt szoknyának olyan fényesnek és fehérnek kellett lennie, mint a tej. A szoknyát a keményítés után ráncba szedték, hogy ne legyen túl kerek. 2-3 darabot vettek a rakott szoknya alá.

Kötény

Fehér batiszt anyagból készült. Jobb oldalára zsebet varrtak. Az alját kb. 10 cm-es slingeléssel vagy csipkével díszítették, utána varrták rá a 8-10 cm-es rakott sávot. A kötény alja nagyobb rakásokba volt szedve, mint a szoknya, hátul szép, nagy maslira kötötték meg.

Főkötő

A karancslapujtői népviselete legpompásabb része a főkötő. A régi, babonás asszonyok azt tartották, hogy azért olyan díszes, hogy a gonosz szeme megtörjék rajta.

A főkötőt csak fiatalasszonyok hordhatták első gyermekük megszületéséig, fonott kontyra helyezték. A lányok szalagot kötöttek a hosszú, egy ágba befont hajukba. (Régen országszerte a hosszú haj volt a divat, akkoriban az erkölcstelen életmódot a haj levágásával büntették. A lányok hosszú haja, a fedetlen fej a tisztaság jelképe volt. Innen ered a hajadon elnevezés.) A gyerkes asszonyok hátrakötős kasmírkendőt kötöttek a fejükre. A középkorúak még felköthették a cifra kendőt, az idősebbek azonban csak a sötétebb, egyszerű mintázatút hordhatták.

Karancslapujtőn kétféle főkötőt viseltek az asszonyok: kerek és farkasfőkötőt, ez utóbbi volt az elterjedtebb.

Kerek főkötő

Kerek vagy más néven rakott főkötő csak a módosabbaknak volt a faluban, és csak kimondottan ünnepi alkalmakkor (pl. húsvét, pünkösd stb.) tették fel. Elkészítése hosszabb időt vett igénybe. Drága vastagselyemből készítették, flitterekkel, csipkével, viaszvirággal díszítették. Két szára szélesebb és rövidebb volt, mint a farkasfőkötő selyempántlikája. Hátul a fejrészén kb. 1 cm-es ráncokba rakták be, erről kapta rakott főkötő elnevezését.

Farkasfőkötő

A főkötő alapja 1,2 m fehér gyolcs. Az anyagra egy 8 cm átmérőjű karton körlap segítségével rajzolták rá a főkötő formáját. Ezután rárajzolták a mintát, és kihímezték fehér hímzőfonállal. Egy szálosztott hímzőt és egy szál csőselymet fűztek a tűbe, hogy erősebb legyen. Lyukas hímzéssel dolgoztak. majd következett a mosás, a nyerselés, melyet ugyanúgy végeztak, mint az alsószoknyánál, azzal a különbséggel, hogy tovább áztatták a keményítős vízben. Az anyagot megvarrták főkötő formára, ami egy masni forma.

Ezután került rá a világoskék selyemszalag díszítés, ami a fejtetőn fut körbe. ezen fehér, rózsaszín selyemszalagból készült párhuzamos fodrocskák díszelegnek, követve a fej formáját. A főkötő legdíszesebb része a kartonlapra ragasztott középső, téglalap alakú , nyelvszerű rátét, mely szintén világoskék selyemmel borított, rajta fehér, rózsaszín, arany díszítés, illetve arany, ezüst gyöngyök, flitterek. A nyelvszerű rátéten a díszítés szintén párhuzamos, szabályos formát követ. Itt található a főkötő legjellegzetesebb része: a két oldalon felül kiálló, kidomborodó fül. Innen ered az elnevezés, a farkasfül.

Ezek után került fel a főkötőre a hosszú, lelógó selyempántlika és a selyemvirág rátét. A pántlika színének nem volt jelentése, a fontos az volt, hogy a színes, rakott szoknyához illjen.

A főkötőn lelógó selyempántlika színével meg kellett egyeznie az ingváll ujja megkötőjének és a bugyogó selyem szalag színének is.

A fejdíszen jellegzetes forma a masni: a gyolcsot masni formára varrták össze, a hosszú selyempántlika is masni ra van kötve és a fehér, kikeményített "gyolcsmasni" két szárának végén is egy kis, piros masni díszeleg selyemszalagból.

A főkötőt csattal erősítették a fejhez.

Csizma

A népviselethez ráncos szárú, fekete csizmát hordtak, a jómódúaknak piros csizmájuk volt. Nyáron fekete félcipőben jártak.

Harisnyanadrág

Az öltözékhez fehér, pamut harisnyanadrág illett. A szegényeknek csak egy harisnyanadrágjuk volt, azt csak a templomba vették fel.

Pendely

Régebben nem volt bugyogó, csak vászon pendelyt vettek fel az alsószoknyák alá. Később terjedt el a hosszú szárú, térdig érő, bő bugyogó, melynek alját színes szalaggal kötötték meg. A bugyogót díszíthették slingeléssel vagy csipkével.

Lajbi

A tüllingváll alatt hordták. Passzentos volt, sifon anyagból készült. Ez helyettesítette a melltartót és a trikót. Hímzéssel díszítették.

Kaláris

Kb. 40 cm hosszú egysoros ezüst agy fehér gyöngy.

Zsebkendő

Fehér, hímzett zsebkendő.

A gyerekeknek a magyar lajbira volt varrva az ingváll, azon a kázsmérkendő.

A népviselet az 1930-as évektől volt jellemző, ma már csak a lapujtői Kaláris asszonykórus és az általános iskola néptáncegyüttesének tagjai viselik szerepléskor.

Fotók: Lantos Tibor